Újév bajjal jár

Nem indult jól az új év, ami az egészségemet illeti.

3 napja reggel, munkába menet elestem a lépcsőn. Olyan filmbe illő volt. Lépek ki a kapun, első lépcsőfok és már érzed, hogy a levegőben vagy és nincs visszaút. A kb. 1 másodperces esés alatt viszont sikerült végig gondolnom:

1. tuti elesek, mert a lábaim már kicsúsztak alólam

2. fájni fog

3. és a kezembe ráadásul szatyor is volt, aminek a tartalma össze fog törni – gondolok itt az üvegre, amiben a narancslevem volt

A fenti 3 dologból mindhárom teljesült. Pár másodpercig még csücsültem a lépcsőn, mert nem tudtam felállni. Aztán persze meg rohanni kellett (volna), mert a busz nem vár. A textilszatyrot bevágtam a garázsba (vissza a lakásba a lépcsőn keresztül nem akartam menni), aztán rohanás a megállóba. A tenyerem bekékült, a hátsóm fáj. Nem jó dolog így emelgetni, dolgozgatni.

Ennek tetejébe tegnap jött az érzés, hogy nem vagyok toppon, beteg leszek. Ma már csupa taknyosan, köhögősen, náthásan dolgoztam. A Hausdammenak hál’ isten megesett rajtam a lelke, mondta, hogy 1-kor haza mehetek. Menjek el dokihoz és hívjam, hogy mikor tudok ismét dolgozni jönni.

Mivel ma vasárnap, holnap pedig ünnepnap van, ügyeletre kellett mennem. Hogy ki, hol, mikor rendel? Fogalmam sincs. Nem voltam még beteg a 1,5 év alatt. Ebben az esetben az ún. Bereitschaftsdienst-et kell felhívni, a 141-es számon. Itt tájékoztatnak arról, hogy a lakóhelyünkhöz legközelebbi ügyeletes orvos mikor rendel. Hát az enyém 17-18 óra között Saalfeldenbe.

Már 3/4 5-kor voltak előttünk, természetesen a gyerekeseket előre engedtük. Persze én már megint kibuktam más hülyeségén. Hozzák a beteg kb. 3 éves gyereket, úgy ahogy otthon találták: pulcsiban, legingsben, zokniban; és kint várakoznak vele az esőben. És csodálkozik, hogy beteg?!  (Na mindegy, ez csak egy apró észrevétel.)

A betegfelvételnél (Aufnahme) kellett jelentkezni, majd ezután szólítanak. Nem kellett sokat várnom. Amúgy sem szeretek dokihoz járni, tényleg csak akkor megyek, mikor már nem bírom. De hogy ez a doki mekkora paraszt volt!

Bemegyünk, kb. még 2 percig veregette a gépét, mire hajlandó volt felnézni (köszönés nélkül). Elmondtam, hogy mi a bajom; sitzen-nyek le, “megvizsgál”. Rosszul kb. akkor lettem, mikor az ájfonjával világított be a számba, hogy megnézze a torkom! WTF?! Ja, persze, ez már a 21. század, csak én lemaradtam. Vártam, hogy mondjon valamit, de hang nem jött ki a torkán – lehet ő is beteg volt… Mondtam, hogy kellene egy igazolás. Oké, kapok mára – szerinte. Szerettem volna elmondani, hogy nekem mára nem kell, mert dolgoztam, viszont holnap, holnaputánra jól jönne egy; 2 nap alatt kifekszem a megfázást. (Magamnál ezt diagnosztizáltam, ő pedig nem erősített meg benne…) De időm nem volt rá, hogy mondandómat megosszam vele: nekiállt telefonálni, közben kezet nyújtott, jelezve, távozzak.

Az Aufnahme-nál átvehettem az igazolást. Aminek fél hasznát veszem, mert holnap még itthon lehetek. Mázli, hogy kedden szabad vagyok és így tényleg 2 napom van, hogy kikúráljam magam. Tudom, hogy egy megfázás nem a világ, de bocs, hogy én így nem tudok robot módjára dolgozni…

Az érzés megfizethetetlen volt, végre kaptam egy kis “hazait”.  Azaz otthon én kb. mindig ezzel a felszínes, nem törődöm, bunkó viselkedéssel találkoztam az egészségügyben. Most itt is kaptam belőle!