A bejegyzésekkel jól elmaradtam, mivel 9 napot a Zell am See-i kórházban töltöttem. Öröm az ürömben a kellemes meglepetés és ledöbbenés, hogy két szomszédos ország egészségügyi ellátása között ég és föld a különbség. Sajnos…
Március 14-én pénteken csak azért mentem a Zell am See-i kórházba, mert már három napja alhasi fájdalmaim voltak. Mivel a környező háziorvosok délelőtt rendeltek, én pedig dolgoztam, ezért kora délután átugrottunk a kórházba. Gondoltam egy gyors vizit, gyógyszerek, hogy hétvégére ne érjen meglepetés. Hát ért! Egy kis ejnyebejnyével fogadtak a belgyógyászaton – mentségemre szolgáljon, hogy beutaló háziorvos hiányában nem volt nálam. A belgyógyász doktornő nem lehetett nálam idősebb, max. 1-2 évvel. Igen kedves és alapos volt, kérdések sorozatát szegezte nekem, majd jött az ultrahang vizsgálat, terhességi teszt és egy másik teszt, amely kizárta, hogy gyulladás van valahol a testemben. Mivel semmit nem talált, holott még egy orvossal konzultált, átküldött a nőgyógyászatra. (Van/Volt időpontom nőgyógyászhoz az éves konzultációra és vizsgálatra: április 23-ra; ezt a doktornő késeinek találta, nem akarta halogatni a dolgot.)
A nőgyógyászati vizsgálatok során kiderült – amit félig meddig korábban is tudtam -, hogy cisztá(i)m vannak a petefészkemben. Egyről tudtam, ebből sajnos 3 lett és elég nagyok. Valószínű, hogy az alhasi fájdalmaim is ezektől voltak. Gondoltam a megoldás antibiotikum, majd később kontroll vizsgálatok – előbb utóbb majd csak kigyógyszereznek belőle. Azonban a doktornő kedvesen megkért, hogy maradjak bent a kórházba a hétvégére megfigyelésre. Nem tagadom meglepődtem és pislogtam rendesen, mert a magyar egészségügy után nem ehhez voltam hozzá szokva, hogy tompa alhasi fájdalmak és holmi petefészek ciszták miatt kórházba töltsek pár napot. (Zárójelben teszem hozzá, hogy szó és kérés nélkül minden nőgyógyászati vizsgálatot elvégeztek.) A doktornő telefonált a Station-ra, hogy vegyenek fel fekvőbetegként a kórházba. A vérvétel után – közben nem tudom mi történt, de lányos zavaromba a vénáimból nem dőlt a vér, mint általában – rosszul lettem (életemben először), úgyhogy kerekesszékkel vittek át a Station-ra. 🙁
Persze itt már megijedtem, mivel tényleg csak pár bogyóra számítottam és azt sem tudtam, hogyan tovább. A cuki kis ápolófiú (schwul) irtó kedves és segítőkész volt. Mondta a férjemnek, hogy nyugodtan haza mehet nem is kell hoznia semmit, mert tudnak adni papucsot, hálóinget és fogkefét is. A törölköző benne van az alapcsomagban: jár nagy törcsi, kicsi a hajmosáshoz és mosdókesztyűt is adnak. Tisztára, mint egy wellness szállóban! Mivel hasfájásom volt, egyedüli megvonás a kaja volt (ez övön aluli volt), csak folyadékot ihattam. Minden nap megkérdezték, hogy mit akarok inni teát vagy gyümölcslevet és természetesen, hogy milyet?! (Itt már kamilláztam rendesen, mert emlékszem, hogy ha bármelyik rokonom, családtagom eddig akárhányszor kórházban volt, még a WC papírt is saját magának kellett vinnie…) És kérem szépen a teaválasztás 5-6 féle Teekanna-s teából van ám!
Hogy ne unatkozzak 10 €-t vettem egy plasztik kártyát, amivel TV-ni és netezni lehet a kórteremben, mert itt mindenkinek külön TV-je van. (Ezt a 10 € kicsekkolásnál visszaadják, a TV/internet naponta 2 €-ba kerül.)
Vasárnapig változás nem történt, sajnos kaja területén sem: Kompotsaft, leves és tea – reggel, délben, este. 🙁 Mivel a hasfájásom elmúlt, gondoltam akkor majd most jönnek a bogyók, én meg mehetek haza! Hideg zuhanyként ért a hír, hogy nem: szerdán vagy pénteken műtenek. :-(((
Így megtörtént a beköltözés: Gábor még több ruhát és könyvet hozott nekem.
Szerdáig az idő gyorsan eltelt – így utólag visszagondolva -, az orvosok minden nap jöttek vizitre és konzultáltak és a műtéttel kapcsolatosan is mindent elmagyaráztak, mi hogyan fog történni, lehetséges komplikációk és mire várhatok a műtét után. Hál’ istennek ideges nem voltam, mert időközben két “szobatársnőmet” is megműtötték és mindkettőt élve tolták vissza a szobába és mindketten jóval öregebbek voltak nálam. Sógornőm is azzal nyugtatott, hogy jó flash lesz a műtét előtt/után. Így is volt! Az operáció után annyit nyomogattam a piros gombot az ágyam felett, mint még soha. Mivel kiderült, hogy az altatás utáni ébredezést nem igen bírja a szervezetem, a szolgálatban lévő nővérkéket kb. 6x riasztottam hányós zacsiért. Ők pedig kitartóan és mindig mosolyogva és kedvesen jöttek betegágyamhoz, hogy életbe maradjak! 😛 Műtét után 1 l infúziót kaptam és 2 fájdalomcsillapítót intravénásan (nem nagyon sz@rakodnak a bogyókkal, minek szenvedjen a beteg). Láttam magam előtt lebegni ott-tartózkodásom végszámláját… :S
Az orvosom a műtét után elmondta mi merre hány méter, minden nap jött, rám nézzen hogy vagyok, kicsit beszélgetni és tájékoztatni, hogy szombaton haza mehetek.
Konklúziók és tapasztalatok erről a 9 napról:
1. Az egész kórház olyan tiszta, hogy ihaj! A takarító személyzet 1 nap min. 3x jött a kórterembe. Külön ember takarította és fertőtlenítette a kórtermet, a hozzá tartozó WC és tusolót. Mint egy szállodában a koszos törölközőt az ember a földre dobja és szó nélkül kapja helyette a frisset. Az ágyat 2-3 naponta húzzák át.
2. Egy nap 3x étkezés. Reggelire mindig zsömle és/vagy kalács, vaj, lekvár, tea vagy kávé. Ebédre általában leves és főétel + saláta. Vacsi változó: volt hideg és meleg is. Inni korlátlan ihattam teát vagy gyümölcslevet, mindig hozta nővérke, ahogy fogyóban volt. A folyosón volt egy ún. Tagraum, ahol olvasni, beszélgetni lehetett és itt sorakoztak a Teekanna-s teák, amiből bárki (látogató is) bármennyit ihatott.
3. Vizit: általában minden nap reggel/délelőtt. Ezen kívül a nővérkék egy nap min. 3x betolták kis laptoppal (!) felszerelt mobil kocsijukat a kórterembe; vérnyomás, pulzus, hőmérséklet mérés és kötözés.
4. Akárhányszor Dienst csere volt, jött a nővér, bemutatkozott, kezet fogott, megkérdezte, hogy vagyok és elmondta, hogy ha bármire szükségem van csak nyomjam meg az ágyam feletti kis piros gombot. És mindezt mosolyogva és kedvesen!
5. Az Arztbrief-en (zárójelentés) és igazoláson kívül semmi mást nem kaptam, a kíváncsian várt végszámlámat sem (!); minden a TB-ből volt fizetve.
6. Hasfájásra panaszkodva kórházba kerülök, kivizsgálják, hogy mi a bajom, megműtenek és haza engednek. Nem húzzák, halasztják a dolgokat, mint otthon, a bürökráció teljes mértékben hiányzik!
7. Külföldi vagyok? Egy percig nem éreztették velem, inkább igyekeztek mindig helyesen kiejteni a nevem. 🙂
8. Hálapénz? Nem ismerik ezt a fogalmat.
Minden rosszban van valami jó – tartja a mondás. Jól vagyok, itthon vagyok. A kórházban eltöltött napokra pedig a fent leírtak miatt nem rosszként gondolok vissza. Nyilván a légkör is tette, hogy a körülményekhez képest jól éreztem magam a kórházban. A képek azt hiszem magukért beszélnek.
