Előszőr az Ákos szám jut az eszembe. Másodszor, hogy az elmúlt időszakban jó párszor úgy gondoltam, hogy végleg felhagyok az írással; mivel az ez előtti bejegyzés majdnem egy éve íródott, egész pontosan 2015. márciusában.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, körülöttünk is sok dolog történt, bár már a felére sem emlékszem. Az igazat megvallva voltak elég depresszív időszakaim is a szobalányi munkának köszönhetően és az életkedvem sem volt az igazi; baromi stresszes voltam és fáradt – lelkileg is és fizikailag is. A páromat hetente többször nyaggattam azzal, hogy költözzünk el, irány Salzburg, majd ott biztos kolbászból van a kerítés és minden jobb lesz. Már akkor is tudtam, hogy az agyára megyek. Természetesen új lakást is kerestünk ill. néztünk is, de az anyagi dolgokat figyelembe véve sajnos a költözés ideje még nem most jött el.
Bárki jogosan kérdezhetné a bejegyzést olvasva, hogy mit akarhatok még? Hisz van egy állásom, kint vagyok Ausztriában és jó sok pénzt keresek. Igen, ez mind igaz is! Csak mi nem pár évre terveztünk, hanem végleg itt telepedtünk le. (Azaz, ha nem is épp ebben a kis faluban, de egy biztos, Magyarországra vissza már nem akarunk menni.)
Egy szó mint száz, elégedetlen voltam azzal, amit csináltam. Kihívást a munkámban már abszolút nem találtam, pedig még a szobálányi munkában is igyekeztem valamit találni. Egyszerűen azért, mert kell az embernek a motíváció ahhoz, hogy a mindennapokat túlélje. Ellenben borzasztóan éreztem magam lelkileg és fizikálisan is. Fizikailag nyilván a munkakörből adódóan, aminek a jelei már akkor is mutatkoztak, de még jobban jelentkeznek most; de erről majd később…
Lelkileg sem volt könnyű. Azt hiszem 17-en voltunk szobalányok, beleszámolva a Hausdame-t és az egyetlen osztrák kolléganőnkent, akit csak “vasalósként” emlegettünk. Velem együtt 10-en voltunk magyarok. Emlékszem első napomon még azt gondoltam, milyen jó nekem, hogy egyszerre ennyi magyart megismerhetek, majd lesz kivel elmenni kávézni és lesznek végre új barátnőim. Akkor még nem hallottam arról, hogy milyenek a “kinti magyarok” Ausztriában: mindenki mindenki alá kavar, írigykednek, sz@rt kavarnak, kibeszélnek másokat, utálnak, ha valami neked esetleg sikerül. Emlékszem, milyen szinten ki lettem közösítve, mikor másfél év után kiharcoltam magamnak, hogy nem dolgozom tovább heti 6 napot, hanem csak 5-öt… Azokban az időkben szinte csak a szlovákokkal és bosnyákokkal beszéltem, mert vagy csak ők álltak velem szóba, vagy nem éreztették, hogy “kivételezett” lennék. Természetesen azzal senki sem foglalkozott, hogy nem annyit keresek, mint ők, nyilván a fizetésem is kevesebb lett.
Bár így utólag vissza gondolva, nem hiszem, hogy ez az egész ellenm irányult volna. Egyszerűen csak az ember annyira belefásul és belefárad a mindennapokba, hogy elfelejti emberszámba venni a másikat, teljesen kifordul magából, vagy egyszerűen csak fél kiharcolni azt, amit szeretne.
Na meg 17 nő egy rakáson!… Emlékeztek arra a játékra, mikor egy sorban egymás mellett ülünk, és az utolsó ember súg valamit az előtte ülőnek, az tovább adja és így tovább? És mire az elsőhöz eljut, teljesen más lesz belőle. Hát ez nálunk minden napos játék volt. És untam, rohadtul untam.
Mint ahogy untam azokat a megaláztatásokat is, amiket a Hausdame nap mint nap ránk zúdított. Egyszerűen lelkileg olyan szinten terrorba tudott tartani jó pár szobalányt közülünk, hogy már gyomorgörccsel mentünk be dolgozni. Én az elején rengeteget sírtam, még előtte is, majd rövid idő alatt rá kellett jönnöm, hogy meg kell edződnöm és erősödnöm és mások előtt nem sírni, mert ezt valahogy majdnem mindig mindenki élvezte, ha másnak rossz.
Okosan akartam “kijátszani a kártyáimat”. Én már a nyáron tudtam, hogy a téli szezonra biztos, hogy nem maradok, mert nem bírnám. Egyszer adódott egy alkalmam, hogy normálisan el tudtam beszélgetni a főnökömmel és akkor megmondtam neki, tudjon róla, keresek másik munkát. Lehet, hogy 1 év, de lehet, hogy 1 hónap alatt megtalálom a számomra megfelelőt és akkor elmegyek. Szobalányi munka szóba sem jöhetett, nem azért mert degradálna, hanem egyrészt nem azért tanultam otthon annyit, hogy itt kint életem végéig takarítsak. Másrészt, meg úgy gondoltam, összeszedtem már egy magabiztosabb német nyelvtudást, ami tovább nem fog fejlődni egy olyan közegben, ahol a napom – még így is – 80%-át magyarul beszélek. Tudtam, hogy a turizmus-vendéglátást egy ideig most hagyni akarom, nem akarok ismét heti 6 napot dolgozni. Így eléggé lecsökkent az elvállalható munkakörök száma. Úgy éreztem, hogy amit megpályázhatok az maximum egy eladaói állás.
Októberben hazautaztunk Magyarországra kb. 2 hétre. Még ekkor sem találtam semmi munkát.
Emlékszem még a nyáron direkt megkérdeztem a Hausdame-t, hogy a tetoválás problémát jelent-e a hotelban. Mondta, hogy nem. Így otthon végre boldogan mentem el a karomra tetováltatni. Október 20. körül kezdtem ismét a hotelban. Jól beleégett a retinámba az x-főnököm tekintete, mikor teljesen kiakadva kérdezte, hogy igazi-e a tetoválás?! Wtf???!!! És szépen a reggeli meeting előtt, természetesen mindenki más előtt jött a fejmosás és kiosztás, hogyan gondoltam én azt, hogy magamra tetováltatok. Kérdeztem tőle, hogy hisz’ nem emlékszik rá, hogy megkérdeztem tőle, hogy lehet-e és ő azt mondta, igen?! Egyszerűen megoldotta, “azt mondtam, olyan helyen, ahol nem látszik”. Hülye nem vagyok, németül tudok, a memóriámmal nincs baj, dehát ő a fönök. Mondtam neki, hogy jó, akkor hosszú ujju felsőben takarítok majd, mire rávágta, hogy jó, de nyáron is abban kell. Bocsánat, de sz@rtam bele, mert tudtam, hogy nem hogy nyáron, de már télen se leszek itt. 1-2 hétig asszem téma volt ez a sztori és a tetoválásom, aztán elcsendesült minden.
Egyik volt munkatársam adta le drótot, hogy a faluban lévő “kis Sparba” eladót keresnek. Gondoltam, veszíteni valóm nincs, most vagy soha. Egy vasárnap sétáltam be az önéletrajzommal, mikor is az ott lévő eladó el is zavart, hogy “most túl stresszes, gyere vissza holnap”. Hozzáteszem, senki nem volt már bent a boltban… Oké, majd biztos megfutamodok és úgyse megyek vissza másnap?! Neeem. Másnap vissza is mentem és már kedvesebb is volt. Kezébe nyomtam az önéletrajzom, amit igazából el sem olvasott. Elmondta, hogy miről lenne szó pontosan, hogy kellene dolgozni, és még akkor megbeszéltünk egy próbanapot.
Boldogan és gyomorgörccsel mentem a próbanapra. Izgultam, hogy meg állom-e a helyem egy olyan közegben ahol egész nap csak németül kell beszélnem, de hozzám az itteni Dialektben beszélnek majd, és ahol csak osztrák kolléganőim lesznek. Vicces egy nap volt és kinti életem egyik legjobb napja is. Még a próbanapon kérdezte tőlem Kathrin, hogy felmondtam-e már a hotelban, mert kezdhetnék decembertől.
Így én voltam a legboldogabb ember, aki másnap tudta, hogy aznap már fel fog mondani. Mivel, már jóval előtte mondtam neki, hogy másik munkát keresek, így nem nagyon tudott rá mit mondani. Bár igen meglepődött, hogy ilyen hamar találtam valamit és természetesen szomorú is volt, mint mondta, mert így most egy másik Springerinnent kell betanítani, hogy Etagenzimmermädchen legyen.
Így már csak 2 hetet kellett lehúznom, ami hál’ Istennek szépen csöndben eltelt. Így lezáródott egy szakasz az életemben, és elkezdődött egy új. Sok bátorság kellett hozzá, hogy megtegyem és belevágjak valami újba és szokatlanban. És rengeteg mindent tanultam arról, hogyan is viszonyuljak itt kint minden máshoz, de főleg a többi magyarhoz és Ausländerhez – ami kiábrándító és szomorú. Bár sokukat megértem, mert lelkileg sokszor rohadt kemény a kinti élet egy bevándorlónak.
A 17 lányból az évek alatt 1 – remélem – igaz barátnőt találtam, neki ajánlom most ezt a bejegyzést. 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: